Neki volt valamije,
Mint ha angyal csókját kapta volna.
Fehér bőr, sötét szemek,
Duzzadt ajkak, varázsfellegek.
A lány nem tudta, hogy ő lesz a végzet,
Vérszomjas karmait elrejtették a fények.
Majd megfeszültek karjai a gyilkos teste körül,
De a lány mit sem sejtve örül.
Idővel érezte a fiú játékát,
De ő nem hallotta a lány imáját.
Végül a srác bocsánatért esedezett,
Nem tudta hogyan másszon ki abból mibe beleesett.
A lányt a szavai nem érdekelte,
Tetteket várt, a kést nem érdemelte.
Lehet, hogy ő is hibázott,
Bal sors mibe belemászott?
Vajon az idő eltünteti a nyomot,
Amit a fiú benne hagyott?
Vörös ajkára csókot adott.
A két szerelmes könnye a mélybe hullik,
- Ne aggódj drágám, idővel elmúlik!
Emlékezz szépre s jóra,
Mosolyra, nézésre, vagy egy édes csókra.
Ahogy végig simítom homájban az arcod.
- Bőröd finomsága a hajad az illatod,
Közös nevetések, ölelésed s lényed.
- Add nekem a régi fényed!
S majd ha sötét utcát beragyogja varázs,
Szívemben felizzik a parázs.

Jövőt egyenlőre elrejti homáj,
De talán megvan írva, hogy a lány,
Fehér ruhában a fiú mellett áll.
Távolból hallatszik egy édes kacaj,
Apró tündér, szőke hajjal.
Csöppnyi lába futásnak ered,
A lányhoz bújik s szeme a fiúra mered.
- Anyu, anyu! Ő az kiről szólt egy mese?
A piros pulcsis srác és története?

Rose

Az élet egy körforgás. Ugyanaz a régi történet. Megszületsz, meghalsz, valaki más megszületik és meghal. A harmadik… hát igen általában az összes többinél így megy. Elég egyszerű nem? De én nem így működök, nálam ez egy kicsit bonyolult. Én egyszer megszülettem és most holtan élek. Na de menjünk vissza a kezdetek kezdetéhez.


1550, London


- Lányom! –szólt egy gyönge, megviselt érdes hang. Ezer közül is felismerném.
- Igen apám? –kérdeztem.
- Ülj le, kérlek!
Közelebb léptem és leültem apám ágya mellet lévő székre.
- Drága Rose, Isten úgy döntött, hogy mihamarabb magához szólít.
- Ha isten olyan jó, akkor miért pont Téged visz magával?
- Elvesz egy életet, hogy lehetőséget adjon kibontakozni egy másiknak. Hinned kell benne, hogy a rosszban ott rejtőzik a jó. Ez a kor, ez az időszak sok mindent elvehet tőlünk, ezt te is tudod, hisz benne élsz te is épp úgy, mint bárki más. Manapság az embereket már csak egy dolog tartja életben, a hit. Hinned kell benne, hogy van valaki, aki életed során végig kíséri utad, segít és halálod után a karjai közé fogad téged. A hit az, ami gazdaggá tesz. És tudod jól, ahol bezárul egy ajtó…
- … Ott kinyílik egy ablak.
Megviselt arca elrejtett egy gyönge mosolyt.
- Tudod, édesanyád büszke lenne rád. –szólt hozzám – szép vagy, okos, büszke és persze makacs. Épp úgy, mint Ő volt. Minden, amink van, Őt tükrözi és mindez a részed.
- És ha én már nem tudok többé ezzel a résszel élni? Hogy minden csak rátok emlékeztet.
- Én hiszek benned. Bármi is történjék, azt tedd, amit Te jónak ítélsz meg. Ne mások irányítsanak. Maradjon meg benned az erkölcs és a tisztesség. Amilyennek neveltelek. Jó szándékúnak. Mindig veled leszek és vigyázok rád. Én kicsi Rose-om.
- Szeretlek apám.
Beszélni már nem nagyon tudott, de szeme megmutatta szeretetét. Utolsó lehelete, mint gyémántfelleg szállt az ég felé.


1552, London


Miután apám meghalt eldöntöttem, hogy elköltözök. Nem mentem messzire igaz, mert bátorságom nincs hozzá elég. Nem bírtam tovább a régi ház légkörét, a sok emléket. Járom az utcákat estéről estére. Figyelem a többi ember szokásait, életét. Semmi nem fog meg igazán. Semmi nem érdekel. Néha inkább csak szenvednék, mert a talpra állás túl nehéz… túl erős még. Nem biztos , hogy erős vagyok, sőt tudom, hogy még nem.
Egy fura alakot láttam az előbb. Olyan mintha még mindig követne, de mikor hátranézek már nem látom. Egyszer csak egy hang szólalt meg.
- Rose, Rose, Rose… így hívnak ugye? - szólt hozzám a sötét alak
- Miért kóricálsz errefelé egyedül, elhagyatva és ennyire későn?
- Honnan tudja a nevemet? Ismerem magát? – kérdeztem.
- Ó milyen faragatlan vagyok, bocsáss meg kérlek – mondta gúnyosan vigyorogva –Lucius vagyok!