Neki volt valamije,
Mint ha angyal csókját kapta volna.
Fehér bőr, sötét szemek,
Duzzadt ajkak, varázsfellegek.
A lány nem tudta, hogy ő lesz a végzet,
Vérszomjas karmait elrejtették a fények.
Majd megfeszültek karjai a gyilkos teste körül,
De a lány mit sem sejtve örül.
Idővel érezte a fiú játékát,
De ő nem hallotta a lány imáját.
Végül a srác bocsánatért esedezett,
Nem tudta hogyan másszon ki abból mibe beleesett.
A lányt a szavai nem érdekelte,
Tetteket várt, a kést nem érdemelte.
Lehet, hogy ő is hibázott,
Bal sors mibe belemászott?
Vajon az idő eltünteti a nyomot,
Amit a fiú benne hagyott?
Vörös ajkára csókot adott.
A két szerelmes könnye a mélybe hullik,
- Ne aggódj drágám, idővel elmúlik!
Emlékezz szépre s jóra,
Mosolyra, nézésre, vagy egy édes csókra.
Ahogy végig simítom homájban az arcod.
- Bőröd finomsága a hajad az illatod,
Közös nevetések, ölelésed s lényed.
- Add nekem a régi fényed!
S majd ha sötét utcát beragyogja varázs,
Szívemben felizzik a parázs.

Jövőt egyenlőre elrejti homáj,
De talán megvan írva, hogy a lány,
Fehér ruhában a fiú mellett áll.
Távolból hallatszik egy édes kacaj,
Apró tündér, szőke hajjal.
Csöppnyi lába futásnak ered,
A lányhoz bújik s szeme a fiúra mered.
- Anyu, anyu! Ő az kiről szólt egy mese?
A piros pulcsis srác és története?

Rose

Az élet egy körforgás. Ugyanaz a régi történet. Megszületsz, meghalsz, valaki más megszületik és meghal. A harmadik… hát igen általában az összes többinél így megy. Elég egyszerű nem? De én nem így működök, nálam ez egy kicsit bonyolult. Én egyszer megszülettem és most holtan élek. Na de menjünk vissza a kezdetek kezdetéhez.


1550, London


- Lányom! –szólt egy gyönge, megviselt érdes hang. Ezer közül is felismerném.
- Igen apám? –kérdeztem.
- Ülj le, kérlek!
Közelebb léptem és leültem apám ágya mellet lévő székre.
- Drága Rose, Isten úgy döntött, hogy mihamarabb magához szólít.
- Ha isten olyan jó, akkor miért pont Téged visz magával?
- Elvesz egy életet, hogy lehetőséget adjon kibontakozni egy másiknak. Hinned kell benne, hogy a rosszban ott rejtőzik a jó. Ez a kor, ez az időszak sok mindent elvehet tőlünk, ezt te is tudod, hisz benne élsz te is épp úgy, mint bárki más. Manapság az embereket már csak egy dolog tartja életben, a hit. Hinned kell benne, hogy van valaki, aki életed során végig kíséri utad, segít és halálod után a karjai közé fogad téged. A hit az, ami gazdaggá tesz. És tudod jól, ahol bezárul egy ajtó…
- … Ott kinyílik egy ablak.
Megviselt arca elrejtett egy gyönge mosolyt.
- Tudod, édesanyád büszke lenne rád. –szólt hozzám – szép vagy, okos, büszke és persze makacs. Épp úgy, mint Ő volt. Minden, amink van, Őt tükrözi és mindez a részed.
- És ha én már nem tudok többé ezzel a résszel élni? Hogy minden csak rátok emlékeztet.
- Én hiszek benned. Bármi is történjék, azt tedd, amit Te jónak ítélsz meg. Ne mások irányítsanak. Maradjon meg benned az erkölcs és a tisztesség. Amilyennek neveltelek. Jó szándékúnak. Mindig veled leszek és vigyázok rád. Én kicsi Rose-om.
- Szeretlek apám.
Beszélni már nem nagyon tudott, de szeme megmutatta szeretetét. Utolsó lehelete, mint gyémántfelleg szállt az ég felé.


1552, London


Miután apám meghalt eldöntöttem, hogy elköltözök. Nem mentem messzire igaz, mert bátorságom nincs hozzá elég. Nem bírtam tovább a régi ház légkörét, a sok emléket. Járom az utcákat estéről estére. Figyelem a többi ember szokásait, életét. Semmi nem fog meg igazán. Semmi nem érdekel. Néha inkább csak szenvednék, mert a talpra állás túl nehéz… túl erős még. Nem biztos , hogy erős vagyok, sőt tudom, hogy még nem.
Egy fura alakot láttam az előbb. Olyan mintha még mindig követne, de mikor hátranézek már nem látom. Egyszer csak egy hang szólalt meg.
- Rose, Rose, Rose… így hívnak ugye? - szólt hozzám a sötét alak
- Miért kóricálsz errefelé egyedül, elhagyatva és ennyire későn?
- Honnan tudja a nevemet? Ismerem magát? – kérdeztem.
- Ó milyen faragatlan vagyok, bocsáss meg kérlek – mondta gúnyosan vigyorogva –Lucius vagyok!

Ezeken a napokon érzed magad annyira kicsinek,
Pedig tudod, hogy eddig magas tudtál lenni.
Azt gonodlod , hogy tolakodok.

A végén látod csak, hogy mit tettél,
De nekem szükségem van rád.
A csönd megtud semmisíteni,
Felemeli a hangomat és felkelt téged.

Eléri, hogy itt és most beszélj,
Miközben az arcomat fürkészed.
Minden amiben hiszel, beszélnek.

Megengedted nekik, hogy halljanak téged,
Megengedted nekik, hogy érezzenek téged.
Arra készteted őket, hogy tudják,
Ha zajt csapsz beszélsz.
De én nem hallom.

Te szabad vagy és ártatlan,
Hiszel egy boldog végben.
A napok évekké válnak.

De te csak állsz a törött elméddel,
Amíg az álmaid nyugalmat alszanak.
A csönd megtud semmisíteni,
Felemeli a hangomat és felkelt téged.

Át tudod érezni ezt?
Hogy más hangokon beszélünk?
Azt akarod, hogy érdekeljen, azt hogy érdekelj,
Én meg azt, hogy többé ne törött szánnyal repülj.

Egy ördög az éjféli tömegben,
Piszkos üveg mögött imádkozott.
A vasárnapi memóriája,
Feltámadt a múltból.

Emlékezteti valamire a lélegzeted.
A káromkodások nem működnek többé.
Az előszobapadló hosszában lévő lépések,
Elérik az ajtót.
Én élő voltam, de most félek.

Csöndes éjszaka az életem többi részéért.
Erőszakos lovag aki belevág az életembe,
Bocsájts meg nekem.
Csöndes éjszaka az életem többi részéért,
Te bűns vagy!

Egy ördög az éjféli tömegben,
Megölte a fiút az emberben.
Szenteltvíz a kezeiben,
De sohanem tudja lemosni a bűneit.

Emlékezteti valamire a lélegzeted.
A káromkodások nem működnek többé.
Aznap kaptam bizalmat isten iránt,
Nem az az ember aki kereste az útját.
Én élő voltam, de most félek.

Csöndes éjszaka az életem többi részéért.
Erőszakos lovag aki belevág az életembe,
Bocsájts meg nekem.
Csöndes éjszaka az életem többi részéért,
Te bűns vagy!

Suttogj csak és ne adj ki más hangot,
Mert az ágyadat készítik elő, ami a földben van.

A sötétben tart téged,
Tudod, hogy ők mind tettetnek.
A sötétben tart téged,
Épp úgy, ahogy elkezdődött.

Beküldi a csotvázaidat,
Énekelj, amikor a csontjaik bemenetelnek.
Megint.
Nekik szükségük van rád,
Az eltemetett mélységben.
Azok a titkok, amiket magadban tartasz,
Készen állnak.
Te készen állsz?
Én befejezem a küldetésem,
De néha amikor erősnek látszok,
Az az egész védelem.

A fonódó végtelenség, fiú.
A kerék görget engem.
Ez az örökkévalóság,
Ugyanaz a régi történet.

Mi van, ha azt mondom,
Hogy én nem vagyok olyan, mint mások?
Mi van, ha azt mondom,
Hogy én nem vagyok a játékaid közül egy másik?
Te igényled ezt.
De mi van, ha azt mondom,
Hogy soha nem fogom megadni magamat?

Még időben elfogják mondani nekem,
A fogságban tartott lelkeid.
Nem fogsz rápecsételni egy listára.
Ez az egész nem állandó,
Mi ideiglenesek vagyunk.
Ugyanaz a régi történet.

Tehát ki vagy te?

Mi van, ha azt mondom,
Hogy én nem vagyok olyan, mint mások?
Mi van, ha azt mondom,
Hogy én nem vagyok a játékaid közül egy másik?
Te igényled ezt.
De mi van, ha azt mondom,
Hogy soha nem fogom megadni magamat?

A sötétben tart téged,
Tudod, hogy ők mind tettetnek.

Megragadod a napot, vagy meghalsz,
Miközben megbánod azt az időt, amit elvesztettél?
Ez nélküled üres és hideg.

Látom égni, érzem, hogy az emlékeim,
Idővel elhalványulnak.
De túl fiatal vagyok ahoz, hogy aggódjak.
Ezek az utcák amiket beutaztam,
Keresztül mennek a multamon.

Most megtaláltalak téged,
Veled tudok látni a ködben,
Átadom neked a halandó életemet.
Bármit negtennék egy mosolyért,
Miközben itt tartalak amíg van idő.
Tudjuk, hogy az a nap elfog jönni,
De nem akarlak elhagyni téged.

Egy új élet ami megváltoztatja ezt a mesét.
Miért nem látjuk előre, hogy merre tartunk?
Keresni fogsz egy másik utat,
Vagy követni fogsz engem a halál falain túl?
Mert mi van, ha örök élet nincs?

Mindenem ami itt létezik,
Nem akarnak nélküled meghalni.
Mondd azt nekem, hogy ami nekünk van igazi.

Mi van ha megint megcsókolom az ajkaidat?
Soha nem akarlak otthagyni téged,
És a veled kapcsolatos emlékeket.

Ezek az utcák amiket beutaztunk,
Nélküled mind hideg és üres lenne.

Ne szeress, ha alkalmatlannak tartasz.
Nos úgy vélem, hogy a saját utamat fogom járni.
Ez egy kör,
Egy durva ciklus.
Nem tudlak sajnálni már téged.
Hol van a kalapácsod? Az esküdtszéked?
Mond el mit vétettem.
Te nem vagy bíró, mégis elfogsz ítélni engem,
Nos akkor ítélj egy másik életre.

Nem akarom hallani a szomorú dalaidat,
Nem akarom érezni a fájdalmadat,
Amikor megesküszöl, hogy minden az én hibám.
Hát tudod mi nem vagyunk ugyanazok, nem.
Nem vagyunk ugyanazok.
Igen, azok a barátok akik összetartottak,
Vérbe írták a neveiket.
Úgy vélem nem tudod elfogadni,
Hogy a változás jó.
Mert az jó.
Ez jó.

Épp mint egy másik idegen, úgy kellesz nekem.
Nos jó találkozni önnel "Uram"
De most menni fogok.
Mutasd a kivezető utat.

A tudatlanság a legjobb új barátod.

Ez a legjobb dolog, ami történhetett volna,
Ha nem csináltam volna ezt tovább.
Ez nem egy hárború, nem.
Ez nem egy elragadtatás.
Ugyanúgy ember vagyok,
De nemtudod észre venni azt.
"Ugyanaz csap be, aki egyszer már rászedett."
Nem fognak keresni téged sehol
Én nem vagyok ugyanaz a gyerek a memóriádból.
Most sokkal inkább eltudom látni magamat.

Nem akarom hallani a szomorú dalaidat,
Nem akarom érezni a fájdalmadat,
Amikor megesküszöl, hogy minden az én hibám.
Hát tudod mi nem vagyunk ugyanazok, nem.
Nem vagyunk ugyanazok.
Igen, mi összetartottunk,
Vérbe írtuk a neveinket.
Úgy vélem nem tudod elfogadni,
Hogy a változás jó.
Mert az jó.
Ez jó.

Épp mint egy másik idegen, úgy kellesz nekem.
Nos jó találkozni önnel "Uram"
De most menni fogok.
Épp mint egy másik idegen, úgy kellesz nekem.
Nos jó találkozni önnel "Uram"
De most menni fogok.
Mutasd a kivezető utat.

A tudatlanság a legjobb új barátod.
A tudatlanság a legjobb új barátod.