Neki volt valamije,
Mint ha angyal csókját kapta volna.
Fehér bőr, sötét szemek,
Duzzadt ajkak, varázsfellegek.
A lány nem tudta, hogy ő lesz a végzet,
Vérszomjas karmait elrejtették a fények.
Majd megfeszültek karjai a gyilkos teste körül,
De a lány mit sem sejtve örül.
Idővel érezte a fiú játékát,
De ő nem hallotta a lány imáját.
Végül a srác bocsánatért esedezett,
Nem tudta hogyan másszon ki abból mibe beleesett.
A lányt a szavai nem érdekelte,
Tetteket várt, a kést nem érdemelte.
Lehet, hogy ő is hibázott,
Bal sors mibe belemászott?
Vajon az idő eltünteti a nyomot,
Amit a fiú benne hagyott?
Vörös ajkára csókot adott.
A két szerelmes könnye a mélybe hullik,
- Ne aggódj drágám, idővel elmúlik!
Emlékezz szépre s jóra,
Mosolyra, nézésre, vagy egy édes csókra.
Ahogy végig simítom homájban az arcod.
- Bőröd finomsága a hajad az illatod,
Közös nevetések, ölelésed s lényed.
- Add nekem a régi fényed!
S majd ha sötét utcát beragyogja varázs,
Szívemben felizzik a parázs.

Jövőt egyenlőre elrejti homáj,
De talán megvan írva, hogy a lány,
Fehér ruhában a fiú mellett áll.
Távolból hallatszik egy édes kacaj,
Apró tündér, szőke hajjal.
Csöppnyi lába futásnak ered,
A lányhoz bújik s szeme a fiúra mered.
- Anyu, anyu! Ő az kiről szólt egy mese?
A piros pulcsis srác és története?