Félek a szótól.
Félek hogy majd egyszer valaki kimondja.
Egyik részem vágyik rá de a másik utálja és úgy taszítaná el magától ahogyan csak tudja.
Félek hogy következménye lesz.
Félek hogy majd újra csalódni fogok.
Ez a szó a szerelem.
Megrémítene ha valaki azt mondaná: "szeretlek".
Egyszer voltam szerelmes, és csak egyszer csalódtam igazán nagyot de ez a csalódás lealapozta a jövőmet érzelmi szinten.
Lassan már nem bízok senkiben hiszen akit a legfontosabbnak tartottam eljátszotta a bizalmamat, nem tudtam hogy miben higgyek.
Most sem tudom.
Olvasok hogy eltereljem a gondolataimat.
Ezt a könyvet azért szeretem mert hiányzik a szerelem egy bizonyos szinten, hiányzik hogy boldog legyek valaki mellett és ez a könyv arra emlékeztet hogy milyen volt akkor.
Ha a fő szereplő szerelmes akkor én is.
A gyomrom összeszorul a szívembe belehasít valami, de nem rossz dolog, inkább jó.
De ha a főszereplő csalódik az nekemis pont ugyan olyan mint akkor volt.
Csak állok a semmiben meredek előre és érzem ahogy a könnycseppek végig folynak az arcomon, érzem ahogyan egyre jobban kezdenek kihalni belőlem az érzések.
Csak a fájdalom marad.
A többi érzelem helyén csak egy nagy üresség tátong a mégüresebb semmi közepén.
És bár legszivesebben ordítanék és addig kínoznám magam amíg le nem nyugszok én inkább csak állok tovább és hagyom hogy a melegség helyét átvegye a jéghideg kihült érzelmi semmiség.
Megfagyott bennem minden amitől eddig felragyogtam.
És a legdühítőbb az egészben hogy az emberek semmit nem vesznek észre a másikban.
Meguntam már hogy unaloműző legyek.
Ha valaki meglát vagy rondának tart vagypedig megakar dugni.
De mi van a kettő közötti ponttal?
Azt már tényleg nem veszi észre senki?
Nem akarok életem hátralévő részében csak egy parti lenni a fiúknak.
Nem akarom hogy ennyire lealacsonyítsanak és nem akarom hogy megalázzanak.
Én sem fogok valakivel csak azért együtt lenni mert helyes.
Nekem számítanak azok a dolgok is amik belül vanak és hiába van valakinek hibátlan külsője hogyha az csak egy ürességet takar.
Én képes vagyok magamra úgy tekinteni ahogyan más nem.
Képes vagyok felfedezni magamban a jó dolgokat.
Amikor mosolygok az aranyos, a szemem szép és hajam ragyog a napsütésben.
Ezeket ki veszi észre?
És arra ki gondol hogy talán nem vagyok világszépe mégis képes vagyok szertni, képes vagyok meghallgatni másokat, megvígasztalni az elhagyatott lelkeket és vidámságot vinni a napjaikba.
Képes vagyok rá hogy megmosolyogtassam az embereket.
Őszinte vagyok és önzetlen, kedves és oda figyelek másokra is nem mindig csak a magam érdekét nézem.
Erre gondolt már valaki?
Nem arra van szükségem hogy azt mondják jó seggem van, hiszen bármilyen hihetetlen is de néha sokkal többet ér az ha valaki rám mosolyog mint hogy szép szavakkal dícsér.
Néha többet ér egy ölelés mint 100 szeretlek.
Az az érzés amikor képes lennél beérni azzal hogy csak nézheted és esetleg végig simítod a kezed az arcán.
Néha sokkal jobb csak csendben egymáshoz bújni és nem gondolni semmire.
Úgyérzem már lassan hogy csak én vagyok képes meglátni valamiben az igazi szépséget, legyen az akár egy fa egy szép napsütötte nyári reggelen, vagy egy férfi a buszon aki bámul ki az ablakon.
A legkisebb apróságok néha sokkal többet elárulnak mint az észre vehető dolgok.
Olyan mintha a sorok között kéne olvasni.
Csak úgy láthatunk meg valamit ha kinyitjuk a szemünket...