Üres tekintettel olvasom amit írsz.
Az utolsó mondat hosszú volt,
Még mindig éget.
Minden sorral meghal egy érzés,
A sötétség marad.
Az, hogy sajnálod,
Már nem sokat segít.

Ez eltaszít engem.
Nekünk nem így kéne lennünk.
Eltaszít engem.
Csendesnek kéne lennie, de mégis ordít,
A csalódás.
Eltévedtünk, hagytad hogy fájjon.
Ennek vége van.

Tudom, hogy szeretsz,
Látom és érzem.
De már nem olyan könnyű,
Hogy megbocsájtsak.
Kiölted belőlem azt,
Ami hozzád kötött.
Pedig erős volt.
Útállak téged ezért.

Ez eltaszít engem.
Nekünk nem így kéne lennünk.
Eltaszít engem.
Csendesnek kéne lennie, de mégis ordít,
A csalódás.
Eltévedtünk, hagytad hogy fájjon.
Ennek vége van.

Még nem tudlak elengedni,
Mert tudom, hogy nem akartad.
Még mindig szeretlek.
Még mindig kellesz.
Még mindig hiányzol.
De most nagy részemet elveszítetted.
Helyre kell hoznod.
Ne akarj senki mást,
Csak engem.

Ez eltaszít engem.
Nekünk nem így kéne lennünk.
Eltaszít engem.
Csendesnek kéne lennie, de mégis ordít,
A csalódás.
Eltévedtünk, hagytad hogy fájjon.
Ennek vége van.

Tudom ha most engedek,
Később mégjobban fájni fog.
Elfogod hitetni velem,
Hogy időben lépni fogsz.
De tudom, hogy ez nem így lesz.
Mert döntésképtelen vagy.
És már csak az emléke fog maradni,
Mindannak amit felépítettél.
Mert elfogsz menni.

Ez eltaszít engem.
Nekünk nem így kéne lennünk.
Eltaszít engem.
Csendesnek kéne lennie, de mégis ordít,
A csalódás.
Eltévedtünk, hagytad hogy fájjon.
Ennek vége van.

Soha többé nem érzem majd,
Ahogy megölelsz.
Nem érzem az illatod,
A puszid, a csókod.
És a hangod is a fejemben,
Csak halk mása lesz az igazinak.
Nem mosolyogsz rám.
A hiányod lesz a mérgem.

Ez eltaszít engem.
Nekünk nem így kéne lennünk. Nem.
Eltaszít engem.
Csendesnek kéne lennie, de mégis ordít,
A csalódás.
Eltévedtünk, hagytad hogy fájjon.
Ennek vége van.
Vége van...
Nem.
Ennek vége van?